KÍSÉRTÉS = az igazi hitnek a visszája. A hit boldog, örvendező, hálát ad és dicsőíti Istent. Föltétlen bizonyosság, mert a nagy, erős, csodálatos Úrra tekint, s Jézus Krisztus keresztjébe és feltámadásába: az üdvösségnek a nyitott ajtóit, lehetőségeit látja. A kísértés viszont akkor támad, ha az Úr követője MÁSNAK KÉPZELTE ISTENT, csalódott Istenben.
A kísértésben a hívő sokszor nem érti az Isten akaratát, vezetését, az Isten gyermeke önmagában megszégyenül, bizonyosság nélkül nem tud élni, és megtapasztalja-, a saját bőrén érzi az ördögnek a valóságát, dühös támadását. A kísértés mindig akkor jön, amikor az Isten gyermeke azt érzi, hogy elhagyta őt az Isten, hogy nincs mellette az Isten. És a Sátán a gyengeségeinkkel fog megkísérteni: a gyengeségeket, a bukott emberi természetünket fogja használni.
S van egy másik szelete is ennek a témának: amikor a hívő közösségeken belül: hívő a hívőnek megy neki, Igével „öldökli” a másikat, akkor, amikor (ahogy Visky István fogalmazott): amikor közösségszakadások vannak, akkor mindig az a vita tárgya: „ki a hívő?” „ki a jobban hívő, vagy kevésbé hívő?” – „ilyenkor nem arról vitatkoznak, hogy ki az engedelmesebb, hanem, hogy ki a hívőbb” – és természetesen Igét Ige ellen állítva „gyilkolják” egymást… S hogy melyik okoz „nagyobb” sérülést, vagy éppen „taszítja” a másikat a kísértésbe: azt csak az Úr tudja…
S kísértéseinkben, amikor nincs szó, nincs kijelentés, nincs vezetés: mennyire lépünk „közbe”, mennyire „segítünk be az Istennek”, vagy mennyire akarjuk „kirúgni az ablakot”?… amikor a legfélelmesebb a magányod, és kísértések vesznek körül, pánikrohamok jönnek, félelem vesz körül: ha visszafele nézel: akkor világos minden; ha előre nézel: MINDEN SÖTÉT, bizonytalan a jövője, és kétséges a holnapja: ÉS EZEN AZ ÉJSZAKÁN megelevenednek a bűneid, rádszakadnak a bűnök, és a bűnök terhe: Az Úr elhagyott engem, és elvetett engem az Úr…
A kísértésekben csak egyetlenegy értelmes, normális megoldás van, és az Isten ezt kéri az embertől:
